Mit tanultunk az oltatlanok gyűlöletéből
A szerkesztők megjegyzése: Ez az a cikk, amelyet Peter Chris adaptált az ausztrál közönség igényeihez, amikor azt írta: „ A háború az oltatlanokkal elveszett – Ausztrál Szabad Független Sajtóhálózat (afipn.com.au) ” Kérjük, szánjon időt a tehetséges cikk elolvasására. Susan Dunham kanadai író. Reméljük, hogy a jövőben további munkákat is publikálhatunk Susantól.
A csatatér még mindig meleg , miután Kanada háborút vívott az oltatlanok ellen. A mandátumok alábbhagytak, és mindkét fél visszabotlik valamibe, ami úgy néz ki, mint a régi normális – kivéve, hogy egy friss és jelenlegi sérülés éri azokat az embereket, akiket megpróbáltunk megtörni. És senki nem akar beszélni róla. Csak hetekkel ezelőtt saját vezetőink bevallott célja volt, hogy az oltatlanok életét élhetetlenné tegyük. És mint helyettes kollektíva erővel megsokszoroztuk ezt a fájdalmat, és felvették a harcot a családunkba, barátságainkba és munkahelyeinkbe. Ma szembesülünk azzal a kemény igazsággal, hogy egyik sem volt indokolt – és ezzel értékes leckét tárunk fel.
Gyors csúszás volt az igazságosságból a kegyetlenségbe, és bármennyire is hibáztatjuk a vezetőinket a lökésekért, felelősséggel tartozunk azért, hogy a jobb ítélet ellenére csapdába léptünk.
Tudtuk, hogy a gyengülő immunitás miatt a teljesen beoltottak nagy része egyenrangúvá válik az oltatlanok csökkenő kisebbségével, mégis különleges üldöztetésre jelöltük őket. Azt mondtuk, hogy nem „csináltatták a helyes dolgot” azzal, hogy a testüket állami gondozásba adták – pedig tudtuk, hogy az ilyesmivel szembeni elvi ellenállás minden körülmények között megfizethetetlen. És valóban elhiggyük magunkat, hogy egy újabb hatástalan bezárás az ő hibájuk, nem a mérgező politika hibája. Így hát a tudomány, az állampolgári ismeretek és a politika szándékos tudatlansága miatt szorítottuk meg az oltatlanokat olyan mértékben, ahogyan megtettük.
Kitaláltunk egy új rubrikát a jó polgár számára, és – mivel mi magunk nem tudtunk azzá válni – örömünket leltük abban, hogy bűnbakot ejtsünk, aki nem érte el. A több hónapos tervezett bezárás után egyszerűen jó érzés volt valakit hibáztatni és elégetni.
Tehát nem tudjuk felemelni a fejünket, mintha azt hinnénk, hogy logika, szeretet vagy igazság van a mi oldalunkon, miközben gonoszul halált kívántunk az oltatlanoknak. A legjobb, amit tehetünk, ha beleülünk őrjöngő embertelenségünk tudatába, amiért oly sok embert félrevetettünk.
A legtöbben, akik a meg nem felelőt csúfolták, azért tettük, mert biztos győzelemnek tűnt, mintha az oltatlanok soha nem jutnának túl töretlenül. Valóban, a beígért új normál verhetetlennek tűnt, így mellé álltunk, és boxzsákokat készítettünk a kifogókból.
De az ellenük való fogadás maró kínos volt sokunk számára, akik mostanra megtanulták, hogy a mandátumoknak csak akkora ereje van, mint amit mi adtunk nekik. Nem csendes engedelmességgel kerültük el a gyógyszergyárak végtelen uralmát és az orvosi ellenőrző pontokat minden ajtónál. Ez azoknak volt köszönhető, akiket megpróbáltunk lerombolni.
Így azok számára, akik nem tartoznak azon reménytelen kevesek közé, akik a mandátumok visszaadásáért imádkoznak, találhatunk némi belső hálát az oltatlanok iránt. Megfogtuk a csalit azzal, hogy gyűlöltük őket, de a kitartásuk időt nyert, hogy lássuk, tévedtünk.
Jelenleg úgy tűnik, hogy a mandátumok visszatérnek, de ezúttal van remény, hogy többen olyannak látjuk őket, amilyenek: egy erősödő tekintélyelvűségnek, amely nem törődik jólétünkkel. Ha van ellenség, az az államhatalom önbizalomjátéka és az átlátszó, szétszakítási kísérlet. Odafigyelni erre, ami a legjobb megoldásunk a megváltásra.
