a szappanról

A szappan

Nagyanyáink a mosakodáshoz és mosáshoz egyaránt háziszappant használtak. A szappanfőzés nagy múltú foglalkozás, régebben legtöbb helyen háziiparnak számított, de nagyobb városokban céhek is kialakultak. A kecskeméti szappanos céhben például a 17–18. században 20–30 mesterember dolgozott. A szappant tél végén, kora tavasszal, a disznóvágások után, rendszerint a húsvét előtti hetekben főzték. A marhafaggyúból lehetett a legjobb szappant főzni, de többnyire mindenféle zsiradékot megmentettek: a birkafaggyút, a szegényebbek az avas, paprikás zsírt is. A szappanfőzéshez a legtöbb asszony jól értett, de szappant a vásárban is lehetett venni. A háziszappanból többféle minőség is volt. A marhafaggyúval vagy disznózsiradékból készült finomabb szappant az arc és a törzs lemosására, a szappanfőzésnél maradt lúgból főzöttet a láb- és haj mosására használták. Szabolcsban lófaggyúból, növényi olajból, sőt krumpliból is készítettek szappant. Ugyanitt ismerték a disznó- vagy marhaepéből főzött szappant, amely tisztán tartotta az arcot: hatására elmúltak a pattanások. Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek. Újabban boltban vásárolják a lúgkövet, udvari katlanba teszik, fölforralják, majd beleeresztik az előkészített szappannak valót.. Előbb lángon főzik, hogy a folyadék szétmarja, utána lassú tűzön, míg a kicsapódó szappan a lúg fölé nem kerül. Ha fehér szappant akarnak, új lúgban harmadszor és negyedszer is kifőzik. A főzés elkészültével a folyékony szappant ruhával letakart farekeszbe öntik, padláson vagy a szoba mestergerendáján jól kiszárítják. Kihűlés után kockára darabolják és a padláson újra kiszárítják. A gazdasszonyok mindig a régebbi főzésű szappant vették elő, mert az kevésbé kopott. A mosásnál elkopott kisebb darabok lettek a mosakodószappanok. A szappan helye az ablakpárkányon vagy a vizespadon volt, néha külön tálkában. Szappankészítés lúgkővel 5 l esővízbe tegyünk 1 kg lúgkövet, néhányszor keverjük meg, majd keverjünk hozzá 5 kg zsiradékot, újra keverjük meg, adjunk hozzá 0,5 kg sót és hagyjuk állni. Másnap reggel forraljuk fel. Amikor a szappan fölül van, a víztől elválik, merőkanállal szedjük le. Faládába tegyük, amit előtte béleljünk ki vizes vászonruhával. Néhány óra elmúltával dróttal szeleteljük fel. Készíthetünk szappant illóolajokkal, gyógynövény őrleményekkel, vagy akár gyümölcspéppel keverve is.

A sokoldalú fahamu 

A fahamut az emberiség évezredeken át nagy becsben tartotta. Sokoldalú felhasználhatósága a háztartások nélkülözhetetlen részévé tette, hiszen a hamulúgot mosószerként, szappanként és fafestékként, magát a hamut trágyaként tudták használni. A 20. század vegyipara azonban teljesen kiszorította a fahamut, helyette szintetikus termékeket kínálva, amelyek a fahamuval ellentétben nehezen bomló, mérgező vegyületekkel terhelik a környezetet. A fa elégetésekor keletkező hamu számos értékes ásványi sót tartalmaz. Erősen lúgos kémhatású, pH-értéke 10-13 közé esik, a termőföldre kiszórva azonban lúgossága nagyon gyorsan kiegyenlítődik, így mértékkel használva, nem kell tartani a föld ellúgosodásától. Mivel a lúg tisztító hatása a káliumtartalomtól függ, az egyes fafajták hamujából eltérő erősségű lúg keletkezik. A gyümölcsfáknál erősebb lúg nyerhető a bükkfa hamujából, de egyes leírások szerint még annál is erősebb az akácfa, és a kukoricaszár hamujából. Mosólúg készítésekor a hamuból először kirostáljuk a faszén maradványait. A mosáshoz használható hamulúgot a fahamu zubogó forró vízzel történő elkeverése során nyerjük, amikor is körülbelül 1 kg hamuhoz 4 liter forró vizet öntünk. Ez az elegy egy nap alatt kitisztul, a hamu leülepszik és a sárgás színű hamulúgot a le nem ülepedett szennyeződések kiszűrése után használhatjuk. Az erősen zsíroldó folyadék alkalmazható általános tisztítószerként, áztatószerként vagy mosószerként. Az adagolás a mosandó ruha mennyiségétől és a hamulúg töménységétől függ. A lúgoldat töménységének, fajsúlyának megállapítására tojást használtak. 15 %-os lúgban úszó tojásnak a fele emelkedik ki a folyadékból, 8 %-osból az 1/4 része, 4 %-osban pedig a tojás lebeg. A nagyon elszennyeződött ruhákat előzőleg be lehet áztatni hamulúgos vízbe, a nem nagyon piszkos ruháknak elég az 5 kg-os mosógépi mosáshoz körülbelül 4-5 dl lúg, esetleg kombinálhatjuk környezetbarát mosószerekkel. A faházak, kerítések elszürkülésének meggátolása hagyományosan szintén hamulúggal történt. A fát néhány éves időközönként forró lúggal lemosták vagy lekefélték, így a több évszázados faépítmények is megtartották kellemes, antik színárnyalatukat. Ehhez a hamut és a vizet 1:3 arányban egy órán át főzték, majd egy kendőn átszűrték. Egy másik recept szerint 30 dkg hamut egy zsákban, 10 liter vízbe lógatva, néhány órán keresztül állni hagytak. A hamulúg elkészítése könnyű, felhasználása egy kis gyakorlattal szintén nem okoz nehézséget. A szintetikus mosó- és tisztítószerekkel ellentétben környezetünkre nem ártalmas, amely szempont egyre fontosabbá válik mindinkább elszennyeződő világunkban. A hamulúg maró hatású folyadék, ezért jól záródó, felcímkézett üvegben, gyerekektől elzárt helyen kell tartani!

Forrás: http://www.barka.halas.net/letoltes/2009_04_epitsunkbarkat_web.pdf

.......................................................

SZAPPANFŐZÉS

A szappanfőző-mesterség jellegzetesen városi ipar, mert mind a nyersanyag beszerzése, mind a késztermék értékesítése a városi fogyasztás függvénye. A szappan legfontosabb alapanyagát jelentő faggyút ugyanis nagyobb tételben csak a városi mészárosoktól szerezhették be a szappanfőzők, a mészárosok kezén felhalmozódó faggyú mennyiségét pedig a marhahúsfogyasztás mértéke szabta meg. Középkori városaink többsége a szappanfőzőmesterek számára is megélhetést nyújtott. Például Sopronban már 1379-től folyamatosan működött egy szappanos, aki a város ellátásáról gondoskodott. Helyzete azonban a későbbi évszázadokban sem lehetett túl kedvező, mert 1598-ban a város felszólította a mészárosokat, hogy a faggyút a polgárság rendelkezésére bocsássák – és ne a szappanfőzőnek adják. Ezt azzal indokolták, hogy a szappanos minden zsiradékot felvásárol, így drágítja annak árát, ugyanakkor a gyertyamártók sem jutnak faggyúhoz, pedig az ő portékájuk előbbrevaló a szappannál. Végül is a tanács kötelezte a szappanfőzőt, hogy másutt vegye a faggyút (Csatkai 1941: 4). Az anyagbeszerzés nehézségei miatt csak 1783-ban alakult meg a soproni szappanoscéh tíz taggal, akiknek java része a környező városokban (Kőszeg, Szombathely, Sárvár) tevékenykedett.

A szappanfőző iparosok ezen általánosan jellemző sorsa alól csak néhány nagyobb városunkban mutatkozott kivétel. Ilyen volt mindenekelőtt Debrecen, ahol már a 15. század második felétől több szappanosról tudunk. Kiváltságlevelüket 1587-ben Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemtől nyerték. A debreceni szappanoscéh hamarosan {221.} nemcsak a helybeli szükségletet elégítette ki jó minőségű árujával, hanem mind távolabbi piacokat hódított magának. A 17. század elejétől Erdélybe és a Felvidékre rendszeresen szállítottak, de szultáni adóként mindig több szekérrakomány pipereszappant küldtek Konstantinápolyba. Ez időben levendula- és rózsaolajjal illatosított szappant is főztek. Készítményeiket méltán vetették össze az akkor világhírű párizsi és velencei szappannal. A következő évszázadban is a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg a debreceni szappanról. Például Robert Townson angol utazó 1793-ban a következőt jegyezte fel: „A szappan hófehér és szivacsszerű, az előállított mennyiségre nézve elég annyit felemlíteni, hogy Debrecenben hetven szappanfőző van” (idézi Takács B. 1982). Ugyanezen időből származó összeírások szerint a debreceni szappanoscéhben 80 mester, 10 segéd és 6 inas dolgozott, évi termelésük meghaladta a háromezer táblát, ami több mint kétezer mázsa szappan előállítását jelentette.

A tekintélyes létszámú debreceni szappanoscéh évszázadokon át féltve őrizte portékája hírnevét. Az 1676-ban megújított és több artikulussal kibővített céhlevél a mesterség kitanulásától az áru értékesítéséig szigorú előírásokat tartalmazott. Szabályozták a nyersanyag beszerzését: a faggyún osztozkodni kellett a mestereknek, nem vásárolhatták fel egymás elől; a főzéshez szükséges sziksót pedig a céhmesterek osztották szét. A szappanosoknak szigorúan megtiltották a nyersanyaggal való kereskedést. A szappan minőségét és mennyiségét a céhmesterek rendszeresen ellenőrizték. Aki netán „hitván szappanyt” készített, a pénzbüntetésen túl kőtelezték annak újrafőzésére (Takács B. 1982).

Debrecenben tanulták a mesterséget a kecskeméti, nagykállói szappanosok. Kecskeméten a 17–18. században 20-30 szappanosmester dolgozott a városi céhben a {222.} debreceniek mintájára. Szegeden a 19. század elején közel ötvenre rúgott a szappanfőzők száma. Céhbe ugyan csak 1851-ben tömörültek, de már szabadalmi levélhez nem jutottak. Olcsó és jó minőségű árujukból évente több ezer mázsányit hordtak szét az ország minden részébe – a paprikával együtt – a szegedi kofák és szekeresek (Bálint 1977: 247). A korábbi időkben azonban a szappanosok maguk árulták portékájukat a vásárokban „a szappanos szekér mellett egy széken” – amint a debreceni céhszabályzat előírta. A vásározás nyilván nagyobb bevételt hozott a mestereknek, mint a városi értékesítés, amiért is a céhmesterek sorsolták ki, hogy mikor ki maradjon otthon a város szükségére való szappan árulására (Takács B. 1982). Így állhatott elő az a sajátos helyzet, hogy a múlt században a szegedi szappanosok a debreceni vásárokon 30-40 társzekér szappant is el tudtak adni (Hilf 1929: 28).

A szappanosok helyzete 1849-től jelentősen romlott, amikor a szatócsok is árusíthattak szappant és gyertyát. A céheknek ugyan 1851-ben sikerült betiltatni ezt a konkurenciát, de 1854-től végleg szabad forgalmú lett mindkét árucikk. A múlt század közepétől a gyári termelés megindulása is egyre hátrányosabban hatott a szappanfőző műhelyekre, melyek a századforduló után csak elvétve tudták biztosítani megélhetésüket.

A parasztság eleinte a vásárokon, később a helybeli vegyeskereskedésekben vásárolta a szappant. A tehetősebbek az egész esztendőre valót beszerezték, a szegényebbek csak annyit, amennyi a következő vásárig eltartott. A vásárolt szappant leginkább mosdáshoz használták, a ruha mosására fahamu és lúg szolgált egészen a múlt század végéig. A ruha lúgozásának, szapulásának általánosan elterjedt hagyományos módját az alföldi módosabb parasztgazdaságokban a 19. század elején a szappannal és szódával való mosás kezdte felváltani. Ehhez azonban saját készítésű háziszappant használtak. Sok helyütt voltak olyan asszonyok, akik másokhoz is eljártak szappant főzni, vagy segítettek annak elkészítésében. Békésen például a századforduló táján a szappankészítő asszonyok még a vásárokon is megjelentek a maguk által készített áruval (Kirner 1964: 112). A házi szappanfőzés elterjedéséhez hozzájárultak a korabeli gazdasági újságok, kalendáriumok is, melyek mind több leírást, útmutatást közöltek a „kevés költséggel és kevés bajjal készítendő háziszappan”-ról. A házi szappanfőzés az 1830-as években Pest-Budán is erős versenytársa lett a céhbeli munkának.

Az ország más vidékein leginkább az első világháború szűk esztendői kényszerítették rá az asszonyokat a szappankészítésre, aminek gyakorlata a későbbi évtizedekben is megőrződött. A mosószappan házi főzését a szappannal végzett ruhamosás mindaddig életben tartotta, amíg az olcsó és hatásos mosószerek el nem terjedtek.

A szappanfőzés technológiája mind az ipari, mind a házi előállításnál alapvetően megegyezik. Eltérést csupán a munkafolyamat egyes mozzanatai mutatnak, amely részben a felszerelés technikai különbözőségéből, részben a feldolgozásra kerülő nyersanyag összetételéből adódik. De a szappanfőző mesterek munkaeljárásai is eltértek egymástól, amint azt az ország különböző területeiről nyújtott leírások tükrözik (pl. Debrecenből Módy 1957; Szegedről Bálint 1977: 248–250; Kecskemétről Szabó K. 1932b: 34–35; Gyergyószentmiklósról Tarisznyás 1982a: 98).

A szappan minőségét alapvetően megszabta a felhasznált nyersanyag milyensége. A debreceni szappanfőzők a Hortobágyon gyűjtött és gondosan tisztított sziksót még az újabb időkben elterjedő mesterséges szódánál is jobbnak tartották. A szegedi szappan is a sziksónak köszönhette keresettségét. Mivel a különböző szikes területekről változó kémhatású sziksót söpörhettek össze, a szappanosok gondot fordítottak a megfelelő lelőhelyek karbantartására. A tiszta sziksóból mész hozzáadásával erős lúgot főztek. Ezzel szemben a paraszti háztartásokban kevésbé ügyeltek a sziksó {223.}minőségére, amit rendszerint vándorárusoktól terményért vásároltak. Többnyire fahamut kevertek hozzá, hogy javítsák erejét, sok helyen pedig egyenesen fahamuból főzték a lúgot a szappankészítéshez. A lúgot addig főzték, míg a belemártott baromfitollat vagy subaszőrt szét nem marta. Természetesen a jobban felszerelt műhelyekben megfelelő műszer, erőmérő grád szolgált a lúg erejének megállapítására.

Szembeötlő eltérést mutat a felhasznált zsiradékok összetétele is. A debreceni szappanfőzők egykor csaknem kizárólag tiszta marhafaggyúból készítették a szappant, mert ez biztosított megfelelő szilárdságot és fehérséget termékeiknek. Ezért tartották a hivatásos mesterek okvetlenül szükségesnek, hogy a zsiradéknak legalább egynegyed része marhafaggyú legyen. A házi szappanfőzéshez viszont mindenféle disznózsiradékot gyűjtöttek össze, s marhafaggyú aligha került bele. Néhol legfeljebb birkafaggyút adtak hozzá (Hódmezővásárhely: Kiss L. 1958b).

A szappankészítés legfontosabb mozzanata a főzés: megszabott mennyiségű lúggal több órán át főzték a zsiradékot. A házi munkánál a forró lúgba öntötték a teljes zsiradékmennyiséget, míg a műhelyekben a lúgot adagolták fokozatosan a kevesebb lúgban rotyogó zsiradékhoz. A főzés eredményeként kicsapódó szappant általában még kétszer átfőzték friss lúgon, hogy minél fehérebb legyen. A harmadik főzésnél a szappanosok mindig adagoltak konyhasót a masszához, mert a lúg így jobban elkülönült a szappantól. A paraszti gyakorlatban a kisózás csak újabban és szórványosan fordult elő (Hódmezővásárhely, Nyíregyháza). A kisózott lúgból másfél órai pihentetés után száraz vászonnal bélelt öntőrámákba meregették a felületre gyűlt szappant. A kihűlt szappantáblákat dróttal vagy zsinórral megfelelő méretű vagy súlyú kockákra vágták, majd szellős helyen szikkadni hagyták. A parasztasszonyok többsége legalább egy évig szárította a padláson a feldarabolt mosószappant, hogy elég kemény legyen. A házilag főzött szappan természetesen nem vetekedhetett a műhelyek termékeivel, de aligha akadt olyan gazdasszony, aki pénzt adott volna mosószappanért, ha maga is tudott szappant főzni. A szappanosok általában így aztán egyre inkább a pipereszappan előállítására kényszerültek. De erről a területről is hamarosan kiszorították őket az olcsóbb áruval és bővebb választékkal jelentkező szappangyárak.

A házi szappankészítés technikáját bemutató néprajzi leírásokból kitűnik, hogy azokon a vidékeken, ahol nem működtek szappanfőző műhelyek, a házi szappankészítés egyszerűbb, kezdetlegesebb munkaeljárásokat őrzött meg. Ennek nyomán valószínűnek tarthatjuk, hogy a század elején még tevékenykedő szappanosok hatást gyakoroltak a rövid ideig virágzó házi szappankészítésre.

Forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02152/html/03/38.html#40